kezdokep
irasok

 

Babylon Ősnyelv Akadémia
Előszó | Alapvetés | Nyelvünk szerkezete

Nyelvünk szerkezete

A magyar nyelv misztériuma első részében igyekeztem felvázolni, a beszéd, a nyelv, de leginkább a szavaink kialakulásának útját. A tökéletes szerkezet bizonyítja, hogy nyelvünk ősnyelv, és talán az egyetlen ilyen forrás. A magyar nyelv szimbólum nyelv, amely legfőképpen a nap, a hold, a kő, a föld és a víz tulajdonságaira épül. Minden hangnak megvan a maga értelme, s a nyelvünk éppen a hangok ejtésének tökéletlen mivoltán keresztül terebélyesedett. Ezen tökéletlenség ma is létező „probléma”, amelynek „megoldása” a logopédiára vár.

A beszéd kialakulására kétféle utat, kétféle filozófiát lehet elképzelni. Darwin elmélete szerint az ember az állatvilágból emelkedett ki. Ha így van, akkor hajdan ugyanúgy kommunikáltak egymással az emberek, mint ma az állatok. Eleinte csupán néhány artikulált majd egyre tisztább hanggal. Ez az időszak valószínűleg nagyon hosszú ideig tartott, s az egyes hangoknak különböző értelme született és mélyen rögzült az emberben. A múló idő folyamán ezeket a hangokat kezdték egymáshoz illeszteni, s így a több hangnak együtt más értelme keletkezett, de nem elválva a hangok ősi jelentéseitől.

Ha pedig Isten teremtette az embert, akkor egyszerűen csak a kezébe adta a nyelv kódját, hogy ebből alkossa meg az egymásközti kommunikáció eszközét. Ha utóbbi változat az igaz, akkor Isten népe az, amelyik e nyelvet beszélte és beszéli. Az ősnyelv keletkezésének ezt a lehetőségét sem szabad elvetni, sőt!

A hét hang

Akár teremtődésről vagy teremtésről beszélünk, nyelvtudományi alapvetés, hogy a szavakban a mássalhangzóknak van meghatározó szerepük és ezek között van hat alaphang, amelyekből a többi kifejlődött. Így ezek – a hat hang és utódaik – hat hangcsaládot alkotnak, amelyekben a betűk gyakran keverednek egymással. Ezt igazolja a logopédia, amely főként éppen ezeken a családokon belüli hangcserélődést igyekszik megállítani. Ma betegségnek mondják, régen gyakorlat volt, eszköz, amivel a nyelv fejlődött.

Az eddig elfogadott alaphangok és családjaik a következők:

R (> l > j)

S (> sz > z > zs > cs) 

K (> h > g > gy; c>cs) 

T (> d > gy > c /tz/ > z)

M (> n > ny)

P (> b > f > v)

E fundamentális elvet azonban a nyelvészek valamiért elfelejtik alkalmazni, pedig majdnem tökéletes. Ezen alaptétel egyetlen hibája, hogy a ’h’ önálló hang. A ’H’ így a hetedik fonéma lett a sorban, azonban a ’k’ hanggal gyakran cserélődhet is, tehát csak egy apró különbség van a nyelvészeti és az én álláspontom között. Eddig.

 

Az isteni hét hang és jelentés tehát a következő:

 

R (> l > j)                                                       úR (Ra, Ré), mint a nap

 

S (> sz > z > zs > cs)                                     egység, egyesülés, kiválás (korábbi összetartozás

 

K ( > g > gy)                                                  kő

 

T (> d > gy > c /tz/ > z)                                 hely

 

M (> n > ny)                                                  földanya (föld, anya)

 

P (> b > f > v)                                                fa

 

H (> k)                                                           lélek, belsőség (habitus)

 

Minden hangnak önálló jelentése van a magyar nyelv szavaiban, sőt sokszor az idegen nyelvekben is ekképpen jelenik meg. Az ’R’ a nap, isten; ’S’ egyesülés, ’K’ kő, ’T’ hely, ’M’ föld, ’P’ fa és ’H’ lélek, habitus jelentésű. E hangok jelentéseinek tulajdonságait kell a szavaink betűiben megtalálni, hogy nyelvünket végül önálló és egységes nyelvnek tudjuk meglátni, amelyben benne lehet a teremtés mítosza és a darwini teremtődés is. A hangok egy gyökön belül keveredhetnek, mégis ugyanaz marad az alapszó, csak az értelem változik némileg. E hét hang mellé kettő fontos szimbólum is megjelenik: a hold (l.n) és a víz (p.s, b.r), amelyek gyökei két-két őshangból állnak.

Vajon van-e valami logika abban, hogy éppen ezek a hangok adják e szimbólumok jelentéseit? Az ’r’ hang kimondásánál, mintha az embernek körbeforogna a nyelve, a ’k’ hang ejtésénél, pedig megakadna a beszéd. A ’h’ a legmélyebbről jövő, szinte a lelkünket adjuk ki, amikor kimondjuk. A ’p’ hang, ejtésekor, mintha egy lombos fa jönne elő a szánkból, akár egy luftballont fújnánk fel. Az ’m’, mint a mozdulatlanság, lassítja a beszédet. Az ’s’ ha rendesen mondjuk hosszú, egyesítő hang. A ’t’-vel, mintha szöget ütnénk valamibe. Talán nem véletlen hogy éppen-e hangokkal indult el az ember a beszéd tekervényes útján.

Ha létezik olyan nyelv, amely ezen megoldás alapján épül fel egészében, akkor azt méltán mondhatjuk ősnyelvnek vagy Isten után szentnyelvnek, főként, ha azt tapasztalhatjuk, hogy más régi és új nyelvekben is megtalálhatóak e rendszer nyomai többé vagy kevésbé.

Ez a szisztéma azonban csak egy test, amelyet átsző lélekként a régi kor világnézete, a napvallás. A napvallás a magyar nyelv kovásza. Nincs semmisem, ami jobban megérthetné velünk a kőkori és ókori nagy szellemfilozófiát, mint nyelvünk.

E rendszer azonban kiegészítendő egy kisebb növekménnyel, amelyre a beszéd fejlődése érdekében volt szükség. Beszéltem értelemmel bíró hangokról, s arról, hogy ezek összemondásával egy új szót kapunk. Ez az új szó forrásszó lesz, majd ebből alakultak a primer és szekunder szavak. Ezt időbeli sorrendnek is tekinthetjük, mivel egymásból fejlődtek.

Például: a p hang fát jelent, ennek egyik tulajdonsága a magasság. Az n (m) a földet, ezáltal az anyát testesíti meg. Ha a két hangot egymás mellé illesztjük p.n vagy n.p, akkor a nap gyökét kapjuk. A nap lesz a forrásszó. Ez magas anyát jelent, és tudjuk, hogy kezdetben anyaközpontú világnézet uralkodott. A nap később vette át a férfiúi szerepet s a föld (m, n, ny) maradt anya (anya, mama, néni, nő stb.) szerepben. A nap így válik forrásszóvá. Egyik tulajdonsága, hogy az élet forrása. Ilyen forrás a pince is, ezért kapta a nevét a nap hangjairól. A ce a kő hangja, ami kicsinyítést is jelent, tehát a pince is forrás, csak kicsi. Itt tárolták az élelmet, bort, zöldséget stb. ami a megmaradáshoz nélkülözhetetlen: tehát logikája van, kötődik a naphoz. A pintér, pincér szavaknak már csak a pincéhez van köze, a naphoz nincs. Utóbbiak ezért szekunder szavak. Tehát értelemmel bíró hangokforrásszóprimerszó és szekunderszó. P + n, nap, pince, pincér.

 

 

Szimbólumok néhány példán keresztül

 

Nap és Hold

A szimbólumok között a legjelentősebb a nap. Többféle funkciója, tulajdonsága jelenik meg nyelvünkben. Legfontosabbak a teremtő valamint a kerekség, mint egész-ség, egészülés, a fénykibocsátó és -begyűjtő szerepe, a melegség, a büntető és jóságos isten egy személyben és a férfi jellem megtestesítője is. Nagyon sokféleképpen jelentkezik. Legősibb formája az ’r’ hang, majd ennek lágyulásai az ’l’ és ’j’ hangok. A beszéd lassan fejlődött, s a Teremtőt az idő múlásával megfogalmazták másként is, más formákban. Ilyen volt a már említett magas anya (m.p, n.p), majd a hangcsaládokon belüli cserélődésekkel alakultak más szavaink. A nap után jött létre a fent szavunk (p > f), ami magas helyet (t), tekintélyt jelent. A fenyő, amelynek levelei olyan sugarasak, mint a nap, nem véletlenül épül e szó más nyelvekben is a p.n gyökre. Így jött létre a fény szavunk is, akár a főnökfenség stb. A k.r módosulásaiban is a nap jegyeit találhatjuk. A k.l, g.l, talán leginkább a kelő napot szimbolizálja. A hon szó, amely valaha hont volt, a lélek anyahelye, amely szülőföld, szülőhaza értelmű, de a napra is vonatkozik olykor, mint a lelkek szülőjére és visszafogadójára. Az egyik h>k csere a magyar nyelvben a férfit megtestesítő hon > hím szó mintájára lett a han > kan, s tovább népesítette a férfierőt megjelenítő napszavakat.

A napot nagyon sokféleképpen hívták, többek között az állandó mozgásáról, „aki mén”, „a mén”, „mén”. Ezt tükrözi sok szavunk, mint a ménországméndörgésménasszony stb. A legpompásabb állat hímjének is ezt a nevet adta: mén. A mén volt tehát a nap, a hold pedig a lóanya, korabeli írásmóddal csak lóna vagy luna. E név magyar eredetét sok kárpát-medencei helynév igazolja. A magyarban mindegy, hogy ló vagy lú. A nap és hold kettősége jelenik meg a fenn és lenn szavunkban, vagy az íj (r hangcsalád) és a nyíl esetén is. Az l.n gyök a holdat, az éjszakai állapotot, a holdsugarat, a holdhálót, a nőt, a másodlagosságot és a hiányt szimbolizálja. Az íj a nap, a nyíl a hold névadói forrása. Kiegészítik egymást, mint a nap és a hold, a fent (naphely) vagy a lent (lónahely), a férfi és a . A szerelem szavunkban is e kettőséget találjuk: s = egység, ’r’ = úr (nap), ’l.m’ = hold. A rejtélyes templom szavunk értelme is: nap és hold helye (t), vagyis a két fő istené. A ’lóna’ adja a megoldást a magyar láng, a német lang, angol long (mindkettő hosszú), a szanszkrit lingva (fénynyaláb, de magyarban inkább fényfa) szavakra, ugyanis közös bennük a holdsugár, ami a fény és a hosszúság, a vonal megtestesítője. Ezért hívják a szerszám hosszú részét nyélneklándzsának a hosszú fegyvert, ezért helyes úgy ejtenünk, hogy nől, és nem nő. A nyál is onnan, hogy nyúlik, mint a nyúl, s az ember is, ha nyúl, növekszik. Az átlagember nem tudta, hogy a hold mért nem jár olyan pontosan, mint a nap, ezért a pontatlan embert linknek mondta. Az oroszlán is a hold-háló szerű sörényéről kapta a nevét, az erős szóval kiegészítve. Külföldi nyelveken leon, nálunk lán. A nyelv és a lingua szavak etimonja is ugyanaz, csak fordítva. A nyolc is azért nyolc, mert megnyúlik a számsor, mert egy időben az hétnél véget ért. A kilenc még kinyulcabb. A mellék szavunkban is ott a lóna, s a -nál, -nél sem rag, hanem a fő vagy ismert dolog mellettmelléke értelmű. A hold egyik tulajdonsága, hogy elfogy és nem látható egy darabig. Ezt fejezi ki a fosztóképző tlan, tlen, tehát lóna helye jelentésű. Nap és hold megjelenik a nő nemiségét meghatározó két kifejezésben: az egyik napszó (p.n), mint az élet forrása, a másik a holdé (m.l), amely nem olyan fontos, hiszen szoptatós dajka mindig van. A nap és a hold kettősége meghatározó nyelvünkben, akár a nap és a víz kettősége is.

 

S, mint egyesülés (sz, z,zs,, cs)

Az ’s’ hang egyesítő szerepét leginkább az éss, is, sem, se kötőszavak mutatják meg. Egységet jelölő hangunk, amelybe a valamiből való kiválást is érteni kell. Az egység szó, mindig szoros kapcsolatban van a kerek nappal, amely kibocsátja a lelkeket és a test halála után azok oda visszatérnek. A son idegen nyelvekben napot jelent, fiút, de ugyanígy jelenik meg a magyarban is, csak önállóan nem használjuk már. Az ’n’ hang, mint jeleztem, földet, anyát jelent. Ha azt mondom: a gyufa asztalon van, akkor tulajdonképpen ennek ősi értelme az, hogy az asztal az anyja a gyufának, mert az tartja, mint anya a gyerekét. Így az -on, -en lassan helyhatározóvá vált. A son az egyesítés anyja, helye, a nap, a férfi megtestesítője. Az as-szony így azt jelenti: a férfiből vált ki, férfiből lett, hogy az ősnyelvi szerepét egy pillanatra kidomborítsam. Az ’s’ hang önálló értelmét bizonyítja a szül szó is, hiszen a szóvégi ’l’ hang Isten (nap) folyamatos mozgását jelenti, ma jelen idejű igeképző. A szül tulajdonképpen ősül, mert őssé válik, aki szül. S az is ősül, aki őszül, mert a haj fehérsége csak egy bizonyos kor után jelenik meg, s az Isten színe a színskálán a föld feketéjétől legmagasabban elhelyezkedő fehér, amilyen a vén ember haja is, aki már Istennel való egyesülésre készül.

A befogadó, egyesítő szárazat (földet, helyet) jelöli az s.k gyök és ezek módosulásai, és lettek szülői egy rakás emberi együttélés által megalkotott szónak, mint a szék, szeg, mint helyek, sikátor, szegletsok, sokaság, ország, szegény, szekció, szociológia, székhely, székely, (széki úr), stb.

 

H’, mint habitus (k)

A ’h’ a lélek, a belső megnyilvánulás hangja. Ilyen összetétel a hal, mert az ’l’ (r) a napot jelenti s egyik tulajdonsága a folyamatos mozgás, s ha a lélek megindul, akkor hal a test. A h.r már a lélek és az úr közti kapcsolatot jeleníti meg. A Hargita nevünk a lélek és az Úr kötése (mindenki által ismert, milyen nagymértékű természeti erőforrások vannak jelen). A hír ma már csak az emberek közötti kapcsolat, de régen ez az Úr és az ember között állt fenn. A hab a víz belsőjének (h) megmutatkozása, kiemelkedése (ezért benne ’b’) a felszínen, aminek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy üres. Innen a habókoshebrencshüvelypohár stb. szavaink. A hon, mint lélek földje, vagy lélekanya jelenik meg. A régi írásmód szerint hont – lásd Kishont, Hont megyék a Felvidéken, vagy Kishont folyó a Közel-Keleten – lélek-anyahely jelentésűek.

 

T’, mint hely (d, gy,tz=c)

A „t” hang, mint hely található meg minden szavunkban. Legegyszerűbben az ittott vagy a tól, től szavak mutatják. A t.n gyök anyahelyet jelöl, mint pl. tanya vagy sok ország nevében lásd Pakisztán, AfganisztánDánia. Isten szavunk az anyahely őse jelentésű, amely szó valószínűleg később emelkedett a mai teremtői szintre. A teremtő az Úr volt, ebből alakult az Él, amely szintén nagyon sok szavunkban megtalálható ebben az értelemben. (Az ősnyelvi hangsúlyozás végett idekívánkozik a krisztusi mondat: „Éli, Éli lámmá sabaktani!” Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet.) A ’t’ hangunk visszautal az őshelyre is, ahonnan a lélek jön (régi közmondás: visszaadta lelkét a teremtőnek), ezért sok esetben a napot is jelöli. Innen a külföldi deo, deux, teo stb. istenjelentésű szavak, s a magyar egy is a ’d’ lágyulásával (dj, di) jött létre, s ebből néhány a napra vonatkozó szavunk, mint az egészigaz stb. ahogy ezt már Varga Csaba is leírta A kőkor élő nyelve című művében.

 

P’, mint fa (f,v,b)

A ’p’, mint fa, szintén értelemmel bíró hang a magasság, ezáltal a tekintély, a bőség kifejezője, jelenti magát az anyagot is. Rengeteg szavunkban megtalálható. A fáraó szó jelentése mai értelemben a tudomány szerint nagy ház. Az ősi nyelvből magas úr jelentéssel bír, amely sokkal közelebb visz a fáraó fogalmához. A palota régi magyar kifejezés, értelme: a magas úr helye. Ebből vették át más nyelvek. Itt van meg az értelme, s rokon szavai, mint az épület, amely ugyanazokra a mássalhangzókra épül, akár a pallér.

 

K’, mint kő (g, gy, c, cs)

A ’k’ hangunk a kő tulajdonságait jeleníti meg a hangcsaládon belül. Ezek az akasztás, a keménység, a kicsinyítő szerep (mert a nagy már szikla), és a száraz, víztelen mivolta. Ezt találjuk meg akár az eke, vagy aggatácsácsingózik stb. A szik, mint forrásszóban száraz értelme van (egyesiíő száraz). A tálcában kicsinyítő.

 

M’, mint föld (n,ny)

Az ’m’ hang földanya jelentésű. Ezek tulajdonságait találjuk meg e hangokban. A mamaanyanyanyanénenővér. A lány szavunk a lóna (mint hold) szóból származik. A mar szavunk fontos forrásszó, a föld és az úr (erő)hangjaiból áll, innen mállikmértan, majd, már, marok stb. Fontos gyök az m.t, ami a mozgás szava, legyen az matadormatracmadzagmegy (medj), mozog stb. A mag szó az alapja sok szavunknak. A ’földben egy’ értelmű, s itt az egy szó a teremtőre utal, mint az imént a ’d’ és annak lágyulása. A mágia a mag varázsa okán kapta a nevét, hiszen egy magból óriási számú mag lehet, ami mai szemmel is varázslat. A mag kibomlását szemlélteti a magyaráz szó is, mert aki magyaráz, az kibont, amint a mag is kibomlik. (Sokan tévesen eredeztetik a magyar szóból.) A mágnás is a mag gazdagságát hivatott megjeleníteni.

 

Vízszavak

A fa képe hasonló egy folyó vízrajzához. A mellékfolyókat, mint a fának ágait látta az ember. Így alakult a víz szavunk két korabeli jelentése a folyton mozgó (folyó) fa b.r, és a befogadó (s) fa p.s gyökei, amelyek vizet illetve ezek tulajdonságait jelzik. Utóbbiból lett a mai víz szavunk, a hangcsaládon belüli cserélődés következtében. Szavainkban pl. pisil, pacskol, locs-pocs, szop, seb (folyik), szipog, passzol (mint víz a mederhez) stb. A csap megfogja a vizet, e szót szándékosan fordították meg, mert a víz szalad, később ebből lett a csapda, mint fogó hely. S aki megcsap valakit, az éppen úgy tesz, mint a folyó a parton lévő kövekkel. A víz fut, szállít is, ezért cipő a cipő, vagy a papucs papucs, de a nemzetközivé vált posta szó is magyar, amelyből az örömhírt szállító apostol szó is származik. Vízszó a bosszú, amely a víz kiegyenlítő tulajdonságát hordja magában. A b.r gyökünk is minden formájában vízszó. A bérc vizes hely, a bér, a bíró a víz kiegyenlítő tulajdonságait hordozzák (lásd: közlekedő edények), ha beborul víz fog esni, ma esőnek mondjuk, a berek vizes rész, a burkoló befed, mint a víz, az ibrik ivócsésze, az öböl víz, a bálna a vizek anyja szó szerint magyarul.

A víz megjeleníti a negatív tulajdonságokat is, mint a bírság, a ból, ből szavaink, a bálvány. Az ember szavunk a nemberből lett, s ezáltal az ember nem más, mint napfény (mén) és víz. Aki többet kapott Isten méltóságából, az nemes volt, aki kevesebbet, mint az átlag az barbár. Ezért mondjuk a rosszabb kezünkre, hogy bal, a jóra pedig, hogy jobb, mert jó az Isten, a jobb kéz ezért csak jobb lehet, mint a bal, mert nincs benne akkora teremtő erő, mint az istenben (ló > jó). A német ezt a kapcsolatot már holdszóval jeleníti meg: links, mondja, a rechst pedig az úr szavunkat hordozza. A lábunk visz, mint a víz, ezért láb, s annak a helye talp. E néhány példán keresztül szemlélve is láthatjuk: a betűk a helyükön vannak.

Az oldal szerzői jogai dr. Lónay Gyulát illetik, a honlapon megjelenő olvasói gondolatokat az olvasó hozzájárulása szerint az író kiadványaiban névvel vagy név nélkül szerepeltetheti.